A tanítási filozófiám kifejtése nagy feladat és szeretnék is óvatosan bánni a kijelentéseimmel, hiszen lehet, hogy holnap valami olyan tapasztalat ér, ami miatt már nem lesz valós, amit gondolok. Ugyanakkor nem akarok abba a hibába sem esni, hogy túl óvatosan fogalmazok, mert a tanításhoz elengedhetetlen a tudatosság. Ebben a bejegyzésben első sorban az ELTE PPK Neveléstudományi Intézet által 2006-ban kiadott Hatékony tanulás című könyvre támaszkodok.
A tanítás alapja az én felfogásomban a tanulás így ebből szeretnék kiindulni. Ha kimondom, hogy "tanulás" az első dolog ami mindig eszembe jut, az az élethosszig tartó tanulás. Már a tanulás meghatározása is tartalmazza, hogy ez a folyamat nem életkorhoz vagy iskolához kötött. Sőt azt is mindenképpen érdemes szem előtt tartani, hogy a tanulás nem csak lexikális ismeretek gyűjtése, hanem személyiségfejlődés is egyben. Adódik hát a kérdés, hogy mit nevezhetünk tanulásnak és hol van ebben az, aki tanít? A tanárok? A szüleink? A barátaink? A gyerekeink? Az időjárás? A macskánk? Az én olvasatomban ezek mind lehetnek tanáraink. Ha megharap a macskám, mert nem akarja hogy felvegyem, akkor legközelebb már tudni fogom, hogy melyik jel az amikor érdemes letenni, mielőtt újra megtámadna. Nyilván ez egy más fajta tanulási folyamat, de ugyanúgy hosszú távon formálja a viselkedésemet és a világról alkotott képemet mint a Pitagorasz tétel használata.
Jelenleg Maria Montessori pedagógiai elvei állnak hozzám a legközelebb. Montessori szerint a gyermekeknek hagyni kell, hogy ők válasszák meg a számukra megfelelő feladatokat és a cselekvés és tapasztalás által fejlődjenek. Azt gondolom, hogy a tanulás akkor sikeres ha élvezetes és a gyerekek az egyes tananyagokat nem csak megtanulják, hanem értik és használni is tudják. Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy kisgyerekkortól kezdve fontosnak tartsuk kialakítani a gyerekekben a fejlődés iránti vágyat és lehetőségeket adjunk nekik, amik által ki tudják alakítani magukban az önmotiválás képességét. A konstruktivista pedagógia is közel áll hozzám. Eszerint a tanuló ember nem átveszi a tudást, a tudás nem közvetítődik, hanem a tudást a tanuló ember maga hozza létre, maga konstruálja magában (Glasersfeld, 1995, 1993; Nahalka, 2002). Tisztában vagyok vele, hogy egyik elmélet sem működik minden esetben, és úgy gondolom, hogy a pedagógus személyiségéhez ha nem passzol egy egy elmélet, akkor nem érdemes erőltetni. Ahhoz azonban hogy valaki sikeresen tudjon különböző módszerek mentén tanítani és nevelni, nagyon fontos hogy milyen alapelvekre építi fel a stratégiáját.
A diákok tanulásának célját számomra egy ókori latin közmondás nagyon jól megfogalmazza. Non scholae sed vitae discimus azaz nem az iskolának hanem az életnek tanulunk. Érdekes számomra hogy ez milyen régóta benne van a köztudatban és mégis milyen új dolognak hat. A tanulás szerintem azt a célt szolgálja, hogy a felmerülő helyzetekre az ismereteink, tapasztalataink összehangolásával megoldást találjunk. Itt ismét megjelenik a mai technika mint fontos faktor. Ma már mindenhol elvárás az, hogy a számítógépet használni tudjuk. Felvételizni sem lehet anélkül, hogy eligazodnánk az internet rejtelmeiben. Ezek csak az alap felhasználói ismeretek, de a technika lehetőségei megsokszorozzák a lehetőségeket tanulás terén is. Nem beszélve arról, hogy mennyire motiváló egy gyermek számára ha használhatja a technikát. Tanítok egy harmadik osztályos kisfiút, akin tanulási nehézségei miatt az írás szótól azonnal pánik lesz úrrá. Azonban ha a magyar leckét megírjuk és utána a számítógépet használjuk a gyakorláshoz rögtön megjön a kedve hozzá.
Leendő pályámon szeretnék nagy hangsúlyt fektetni a tanulás tanítására. Az egyetemen hallottam először arról, hogy léteznek tanulási stílusok és tanulást fejlesztő módszerek. Azt gondolom, hogy anélkül, hogy a tanár ismerje a csoportjába járó diákok igényeit, tanulási motivációit, preferált tanulási stílusait nem lehet hatékonyan haladni. Ösztönszerűen tanítani valahol jó dolog, de kockázatos. A csoportszervezés és közösségfejlesztés szempontjából is nagyon fontos, hogy hogyan épül fel a csoport. A csoportmunka hasznosságát nem vitatom, de nem mindegy hogy mennyit használom. Mivel nyelvtanár leszek ezért alapvetően kisebb csoportokban gondolkozok mint egy osztály. Tehát tegyük fel hogy van egy 15 fős csoportom akik közül 13-ról tudom hogy elsősorban csendben és magában tud hatékonyan tanulni, akkor mint fejlesztési lehetőség használni fogom a csoportmunkát, mert a társas készségek fejlesztése nagyon fontos, de nem ez lesz a fő csapás irány. Amellett hogy azt gondolom mindenkinek személyre kell szabni az oktatást azt is gondolom, hogy a jelenlegi rendszerben ahol 45 percben gondolkozunk ott azt a módszert alkalmaznám, ami a csoport nagyobb részének megfelelő. Differenciálni viszont nem csak az órán lehet, hanem mondjuk a házi feladatoknál is. Ha egy fajta számonkérési rendszert alkalmaz a pedagógus akkor mi a sztenderd? Nem igazán lehet megmondani. Jelenleg ebben látom a legnagyobb lehetőséget. A gyerekek el tudják dönteni, két-három feladat közül, hogy melyik áll hozzájuk közel, melyiket tudják jól megcsinálni. Vagy ha elsőre nem is de hamar kiderül hogy szeretek e videó interjút készíteni az emberekkel a kisállattartási szokásaikról vagy inkább készítek egy plakátot ugyanebben a témában. Ugyanúgy teljesítem a feladatot, de megvan a lehetőségem arra, hogy a hozzám közelálló módszerrel dolgozzak. Az értékelés legalább sokkal személyesebb tud lenni. Nem csak a tudás mérése áll a központban hanem a befektetett energia és a saját ötletek kibontakoztatásának lehetősége is. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a mi elképzelésünk a legműködőképesebb. Ez igaz. Számomra valóban megvannak a leghatékonyabb módszerek, de nem erőltethetem rá ezeket a dákjaimra. Ha visszatérek Montessori elveire akkor ez a módszer teljesen beleillik. A feladat adott a módszerben pedig megvan a szabadsága a diákoknak.
Az értékelés kérdése is egy sokat vitatott terület. Ha olyan dolgozatot állítok össze amiben két kérdésre két konkrét választ várok akkor megfelelőnek tartom a jegyek osztását. Minden más esetben, ahol a kreativitást a problémamegoldást vagy a hozzáállást szeretném "mérni" ott az osztályzási rendszert nem alkalmaznám szívesen. Az osztályzással rétegekre lehet bontani a tanulókat míg a személyre szabott visszajelzések hosszabb időt és több munkát igényelnek mégis sokkal hasznosabb ha nem csak egy számmal próbálnak nevelni hanem tanácsokkal. Illetve mit mond nekem egy hármas? Egy hármas jelentheti azt, hogy az anyag felét tudtad vagy hogy az anyag felét nem tudtad. De azt is jelentheti hogy minden részből tudsz valamit, de vannak még hiányosságaid. Fontosnak tartom ezeket kommunikálni a dákok felé. Ha célként fogalmazzuk meg, hogy hatékony kommunikációs stratégiákat akarunk kialakítani a gyerekekben akkor itt is életbe lép a vezetés elsősorban példa elv, hogy a tanári kommunikáció mindig minta lesz a gyerekeknek.
Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy év elején a tanár segítségével a gyerekek kitűznek célokat, határidőket és a tanár segítségével saját stratégiát terveznek (ugyanis a stratégiai tervezés szintén fontos 21. század készség) és az értékelés aszerint történik, hogy ki hogyan halad ezzel a tervével. Persze ennek mindenképpen kell keretet szabni és leginkább gimnazista korban látom létjogosultságát, de ez a módszer nekem kapcsolódik az életre neveléshez. Illetve a motiváció is nagyobb mértékű, ha egy olyan feladatot kell végre hajtani amit szeretnék vagy amit én választottam.
Az korszerű eszközök tehát lehetnek eszközök az értékeléshez a tanulók motiválásához, a sokszínű feladatmegoldáshoz és az információk átadásához is. Konkrét példák másik bejegyzéseimben találhatóak majd.